Riport, 2009.

SUZUKI KIMIYOSHI
JIKISHIN KAGE-RYU KENJUTSU, MENKYO KAIDEN
GOJU-RYU KARATE, 6. DAN

 „A mesternek mindig az odaadást és a helyes magatartást kell közvetítenie a tanítványnak, neki pedig elsősorban ezeket kell befogadnia.”
 

A nagybáty borítékja  

Suzuki Kimiyosi sensei felmenői igazi szamurájok voltak. Az örökül hagyott páncélok, kardok most egy tokiói lakásban díszelegnek, a harci szellem, a bushidóban gyökerező filozófia, a szamurájok igazi öröksége viszont a Mecsek egyik domboldalán lévő házban éli mindennapjait. Suzuki Kimiyoshi itt fogadott bennünket. Különös módon csengenek a szavak. Sokat hallgatunk, némi pátoszt érzünk a szituációban. Lehet, hogy nem kellene, és lehet, hogy az Olvasó most mosolyog rajtunk. Tegye! De ebben a házban a szamuráj nem egy életstílus metaforájaként jelenik meg, hanem tálcával a kezében. 

- Aki kézben tartja ezt a könyvet, talán furcsának találja, hogy a magyar harcművészek között egy japán származású mestert is talált. De mi az, amit Ön talált furcsának Magyarországon, amikor tizenhét évvel ezelőtt megérkezett ide?

- Kezdetben több furcsa dologgal találkoztam. Az első a puszi adás. Japánban ez teljesen szokatlan és rendkívüli lenne, szinte elképzelhetetlen. A másik, hogy itt még manapság is szoktak disznót vágni, Japánban viszont ezt már régóta tiltják. Disznót, marhát ugyan szabad tartani, de levágni csak vágóhídon lehet őket. De minden közül a legfurcsább dolog, amivel ebben az országban találkoztam, az a zsíros kenyér. Japánban használják a zsírt, de csak sütéshez és főzéshez, megenni nem szokták.

- Azért megkóstolta már?

- Igen, egyszer, vagy kétszer. De nem szerettem meg. Sőt! Azt kell mondanom, hogy az íze sem változtatott azon, hogy ezt nagyon furcsának találjam.

- És milyennek találja a magyar szusit?

- A jó szusi nagyon hiányzik! Igazán jó japán ételeket csak friss tengeri halakból lehet készíteni, de Magyarországon ezeket nehéz beszerezni. Ezért én is csak néha főzök japán ételeket. A magyar ételek közül viszont nagyon szeretem a harcsapaprikást és a krumplilevest.

- Mesélje el, hogyan került Magyarországra?

- Tokióban volt egy szobrászművész barátom, akihez 1986-ban látogatott öt magyar művész. Egyik nap én vezettem őket körbe a városban, jó barátságba kerültem velük, és később több alkalommal meghívtak Magyarországra. Azután 1992-ben japán kulturális bemutatót rendeztek Pécsett, ahol táncosok léptek fel és volt egy harcművészeti bemutató is. Három japán barátommal érkeztem a rendezvényre, hogy goju-ryu karate bemutatót tartsunk. Ekkor telepedtem le végleg Pécsen, később pedig meg is házasodtam. Szeretek itt élni. Jól érzem magam Magyarországon, nagyon kedvesnek találom az embereket, és nekem ez sokat számít. Ezért is maradtam itt. Magyarul itt tanultam meg, de bevallom, nagyon nehéz volt.

- Mit hagyott ott? Mivel foglakozott Japánban?

- Az egyetem elvégzése után fotózással foglalkoztam. Két évig fotóztam újságoknak, magazinoknak, majd édesapám megkért, hogy dolgozzak a fotóstúdiójában. Onnantól kezdve többnyire esküvőkre jártam és iskolai képeket készítettem. Édesapám az 1920-as években már alapított egy fotóstúdiót New Yorkban, majd Japánba visszaköltözve, 1930-ban új stúdiót nyitott. Ma már nem fotózom hivatásszerűen. Nyugdíjba vonulásomig viszont reggeltől estig minden napom csak a fotókról és a fotózásról szólt.

- Tizenhét évnyi tapasztalattal a háta mögött, talált hasonlóságokat a két nemzet mentalitásában?

- A magyarok és a japánok gondolkodása sokban hasonlít egymáshoz. Egyszerű példa. Régen Japánban, ha a vendég kiment a házból, nem csukták be rögtön az ajtót, hanem megvárták, míg az illető teljesen eltűnik a szem elől. Szüleim is így csinálták, és így csináltam én is. Magyarországon is ezzel találkoztam. Hamar feltűnt az is, hogy a magyarok nem a könnyebb, hanem mindig a nehezebb utat választják. Ebben az az igazán furcsa, hogy a magyarok akarják is a nehezebb utat. A japánok hasonló mentalitásúak. Azt is ki merem mondani, mind a két nép szeret szenvedni.

- Ön szerint ennek mi lehet az oka?

- Nem tudom. Ez nehezen megítélhető dolog. Nem arról van szó, hogy ez jó vagy rossz. Ez a jelenség - úgy látom - létezik. Egy példát hadd mondjak, amiben viszont nagyon különbözik a két nép gondolkodása. A magyar és a japán gyerekeknek teljesen más a karakterük. A japán gyerekek az óra előtt nagyon hangosan beszélnek a tanteremben, és persze ezt teszik a magyar gyerekek is. Japánban viszont, ha a tanár belép, és nem szól semmit, csak csendben néz, egy perc, két perc, de hamar elhalkul a zsivaj. Magyarországon, ha belép a tanár, és nem mondja egyre hangosabban, hogy csend legyen!, akkor nem lesz csend. A diákok szinte bátorításnak veszik a hallgatást. Japánban van súlya a hangtalanságnak. Érdekes dolog ez. Már csak azért is, mert ennek ellenére a magyar iskolák jobbak, mint a japánok. Azt tapasztalom, hogy a magyar gyerekek nem változtak meg annyira, mint japán társaik. Ők ma már nagyon furcsák.

- Mi pedig pont azt gondoljuk: a mi gyerekeinknél sehol sem változtak meg jobban a fiatalok. Ön miben látja otthon a változást?

- A második világháború után gyakorlatilag özönlött az amerikai kultúra Japánba, és a japánok szinte mindenre vevők voltak. Először a Coca-Cola érkezett meg, aztán a rágógumi, a baseball, és most már ott tartunk, hogy a fiataljaink szinte teljesen elvesztették a gyökereiket. Furcsa hajat és furcsa ruhákat hordanak, nem igazán lehet hova tenni őket. A fiatalok egy része szerencsére ragaszkodik a hagyományos japán életmódhoz, életstílushoz, gondolkodáshoz, de ők kevesen vannak. Ezt nagyon sajnálom.

- Pedig Japán sok száz évig, a világon szinte egyedülálló módon ragaszkodott a hagyományaihoz. Ha jól sejtem, Ön személyesen tapasztalata meg azt a viselkedési rendszert, amit Magyarországon a „szamurájok örökségének” hívnak.

- Amikor fiatal voltam, Japánban még nagyon erős volt a tradíciók iránti tisztelet. A tanárok, a rokonok, a nagybátyám, az apám úgy éltek, abban a szellemben, ahogy ezt az örökség megkövetelte. Az idős nagybátyám nagyon szigorú nevelést kapott. Jól emlékszem rá: sohasem mosolygott, keveset beszélt és mindig szigorú volt. Japán szokás, hogy újévkor meglátogatjuk a rokonokat, és boldog új évet kívánunk a családtagoknak. Ilyenkor a gyerekek minden házban kaptak egy borítékot, amiben legtöbbször pénz volt. A nagybátyámhoz mindig féltem elmenni a borítékért.

- Nem tévedhetek nagyot, ha azt vélelmezem, a budo szellemét Ön vitte tovább a családban. Hogyan kezdett el harcművészetekkel foglalkozni?

- Yokokawa sensei Jikishin Kage-ryu dojójában és Suzuki sensei judo dojójában kezdtem el a harcművészetek gyakorlását. Japánban úgy tartják, hogy a harcművészetek tanulását is 6 éves korban a legjobb elkezdeni; én is ennyi idősen kezdtem el. Már felnőttként ismerkedtem meg a goju-ryu karatéval és az aikidóval. Most 75 éves vagyok. Nem gondolom, hogy hosszan éltem még, de az biztos, hogy a fiatalos gondolkodás segít megőrizni az ember fizikai fiatalságát. Az az igazság, hogy több stílust együtt tanulni nagyon nehéz. A karate és aikido például jól kiegészíti egymást, de a kenjutsu teljesen más. Azt nagyon nehéz más stílussal párhuzamosan gyakorolni.

- Az életrajzában nehéz úgy végigolvasni a mestereinek listáját, hogy az ember ne érezze magát megilletődöttnek.

- A legtöbbet Yamaguchi Gogen senseitől tanultam. Ő a goju-ryu karate nagymestere, és én húsz éves koromtól jártam a tokiói dojójába. Nagyon jó ember volt, nagyon szerettem. Az volt a baj, hogy nem szeretett pénzügyekkel foglalkozni, és ebből nagyon sok probléma akadt. Aikidót Tada Hiroshi mestertől is tanultam; ő Ueshiba Morihei személyes tanítványa volt.

- Ha jól tudom, Masutatsu Oyamával is együtt edzett 

- Igen, jól ismertem őt, társaimmal segítettünk neki első klubja megnyitásában. Akkoriban nem gondoltam, hogy később ennyire híres mester lesz belőle. Oyamának akkor még bérelt dojója volt, amit délelőtt balettoktatásra használtak. Sokat jártam oda, mert Oyama nem ismerte jól a goju-ryu karatét, és mi segítettünk neki az oktatásban. Akkoriban még „Oyama Karate” és nem „Kyokushin-kai Karate” név alatt futott az általa oktatott stílus. Oyama erős alkatú, karizmatikus ember volt. „Karate Baka” címen manga képregény-sorozat is jelent meg róla egy hetilapban, és később nagyon ismert lett az amerikai profi küzdelmeiről is, amelyeket sorra nyert meg. Nem volt kifejezetten akrobatikus mozgású, mondhatnám, nem volt ügyes, de nagyon erős volt. Sokszor megküzdöttem vele, és sok, ma már híres tanítványát ismerem személyesen. Visszagondolva, a legtöbb tanítvány nagyon jó karakter volt.

- Hogy látja, mára mennyire változtak meg a japán harcművészetek?

- Ötszáz-ezer évvel ezelőtt a bujutsu még a minél hatékonyabb gyilkoló technikák elsajátítására, azok megértésére, voltaképpen a túlélésre szolgált. A bushido lényege pedig a felelősség volt. Ha valaki hibázott, vállalta a felelősséget a tettéért. A bushidóból sokaknak csak a harakiri érdekes. Valóban, régen sokan követtek el öngyilkosságot, de ez nem volt törvény. Ez becsület kérdése volt. Az a lényeg, hogy az ember vállalta a felelősséget azért, amit tett. A gyakorlatok ma is ugyanazok, mint régen, de a gondolkodás teljesen más. A budo célja ma már nem az ellenfelek, hanem önmagunk legyőzése. Minden nap dolgoznunk kell azért, hogy előző napi önmagunknál, ha kicsivel is, de jobbak legyünk, fejlődjünk. Ueshiba Morihei sensei azt mondta: Jojuzaga Aiki, azaz minden pillanat Aiki. Ez azt jelenti, ha az ember sétál, ül, beszél, eszik, bármit csinál, akkor is az aikido útját kell járnia. Szerintem ez minden stílusra igaz.

- Mert a budo egyetemes igazságokat olvaszt magába, amelyek felismerésével teljesebb életet élhetünk - jól értem?

- A budo megtanít arra, hogy nem szabad megijedni a problémáktól, a feladatoktól és segít könnyen megoldást találni. Én minden nap gyakorlok, és sokat gondolkozom. Amikor ágyba kerülök, akkor is gondolkozom a budóról. Minden nap, ha csak egy percet is, de foglalkozni kell a gyakorlással! Ez lehet egy kis mozgás, de lehet csak gondolkodás is. Az edzés elején, az egy-két perces meditáció célja, a hétköznapi világból átlépni a budó világába. Ez egy kapu. Edzés alatt nem szabad a hétköznapok gondjaival foglalkozni, hogy holnap mi történik majd az iskolában, vagy éppen mit láttunk pár órával azelőtt a tévében. A dojóban csak gyakorolni kell! Edzés végén az újabb meditáció pedig visszavisz bennünket a mindennapok világába.

- Hogy látja, a budo szellemében élő ember könnyebben él meg bizonyos dolgokat a mindennapi életben, mint az, aki nem tulajdonít ennek jelentőséget?

- Mindent nyugodt lélekkel, nyugodtan kell csinálni. Amikor edzés előtt belépsz a budo kapuján, megtanulod ezt. Amikor visszajössz a való világba, akkor pedig fel tudod használni azt, amit ott megtanultál.

- Folyamatosan gyakorolni kell, mert az ember csak a rendszeres gyakorláson keresztül sajátíthatja el a tudást.

- Gyakorolni, koncentrálni és gondolkodni kell! Mindig! Ez azonban nagyon nehéz és kimerítő. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőttnek is. Mert mindig koncentrálni kell arra, amit csinálsz, és mindig gondolkozni kell a dolgokon. A tudás megszerzése mellett a harmónia megtalálása a cél. Meg kell találni a harmóniádat! A mozgáson, a gyakorláson és a gondolkodáson keresztül a harmóniádat próbálod megtalálni. A kenjutsu és a karate ma már nem a harcról, hanem a harmóniáról szól. A harmónia megtalálása nem egy ok nélküli állapot. Gyakorolni és gyakorolni kell! Minden nap! Ha csak egy percet, de akkor is... Egy perc elég, de azt az egy percet minden nap rá kell szánni valami gyakorlására.

- Sokunk fejében az él, hogy a japán gondolkodás több ponton találkozik a zen buddhizmus alaptételeivel. Önnek van kapcsolata a buddhizmussal?

- Nem vagyok vallásos, de a zen buddhizmussal életem során többször kerültem kapcsolatba. A zen világa egy rendkívül érdekes és bonyolult világ, ami ma reneszánszát éli. Például Japánban mostanság már a fiatal lányok is járnak zen templomba, ami régen egyáltalán nem volt szokás.

- A zen buddhizmus egyik irányvonala szerint mostanában túl sokat gondolkodnak az emberek, ami hiba. Gyakorolni és cselekedni kellene, nem pedig gondolkozni - ezt tanítják. Egyetért ezzel?

- Két nagyon erős, megközelítési módszereiben - első ránézésre - igencsak eltérő zen irányzat létezik. A Sodoshu szerint meditáció közben nem szabad gondolkodni. A másik irányzat, a Rinzaishu szerint épp ellenkezőleg, a meditáció alatt sokat kell gondolkodni. A sétáló meditáció, azaz a hokozen közben a Sodoshu csoport tagjai gyorsan mozognak, míg Rinzaishu iskolában ilyenkor lassan sétálnak. Azonban mindkét irányzat arra törekszik, hogy az ember harmóniát találjon önmagában. A cél ugyanaz, csak az utak különböznek egymástól. Nem tudom, melyik a jobb, de azt gondolom, mindkettő jó, mert mindkettő a harmónia elérésére törekszik. Akárcsak a budo, amely ehhez egy harmadik utat teremtett meg.

- Ennek ellenére a harcművészetekben egyre nagyobb teret nyer a versenyzés, és egyre inkább háttérbe szorul a mögöttes tartalom Ön szerint fontosak a megmérettetések, a viadalok?

- A karate életstílus. A karate elsajátításához, a karatéban való előrejutáshoz nem kell versenyzés. Nem kellenek a viadalok, nem kellenek az érmek, nem kellenek a jutalmak. Ugyanakkor manapság egyre több stílusban kap kiemelt szerepet a versenyzés. Egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a harcművészetekben csak a győzelem számít, csak az, hogy ki lesz az első. Ennek egyik következménye, hogy egyre kevésbé sportszerűek a versenyzők, néha már-már becstelen módon is megpróbálnak győzni. Nem szeretem a K-1-et, nem szeretem, sohasem szerettem a full-contact küzdelmeket. Nekem nem tetszik. Ha viszont valaki akarja, hát csinálja! Csak tudomásul kell venni, hogy az nem budo. Azt gondolom, hogy a világban mindkét felfogásnak helye van. Aki ezt csinálja, hát csinálja ezt; aki azt csinálja, hát csinálja azt!

- Jelenleg hány edzést tart egy héten?

- Négyet. Hetente kétszer goju-ryu, kétszer pedig kenjutsu edzést tartok. Mind a kettőt nagyon szeretem. Emellett rendszeresen tartok szemináriumokat Budapesten, Kecskeméten, és évente egy-két alkalommal külföldön is oktatok. Magyarországon sokszor találkozom olyanokkal, akik egy vagy két hónap múlva abbahagyják a gyakorlást. Japánban elég magas belépési díjat szednek be a klubokban, és már az első, de legkésőbb a második edzésen szükségesek a szabályos felszerelések (kimonó, saját eszközök) is. Így csak az kezd harcművészetet tanulni, aki valóban komolyan gondolja.

-  Ön szerint egy tanítványnak mit kell megtanulnia leginkább a mesterétől?

- Elsősorban azt az alázatot és odaadást kell megtanulnia, amivel a mester a stílusához fordul. A mesternek mindig az odaadást és a helyes magatartást kell közvetítenie a tanítványnak, neki pedig elsősorban ezeket kell befogadnia. Nem mondja ki egyetlen mester sem - mert ezt éreznie kell a tanítványnak -, hogy az adott stílust abban a formában, azzal a szemlélettel kell elsajátítania a tanítványnak, ahogy ő teszi, hiszen ezért a mestere. Azt a szemléletet, azt a hozzáállást, ami kell a gyakorláshoz, a tanítvány csak a mesterétől tudja megtanulni. Az nem pótolható semmivel.

(Gubacsi Attila interjúja, megjelent 2009-ben a "21 szamuráj" című kötetben.)